ebbyhal

Egyszer azt mondtam, soha többé nem írok blogot. De néha meg kell szegnünk a szavunk, hogy igazán önmagunk lehessünk.

2017. augusztus 22.
Valami mélyen belül

Srácok...

Magányos pillanatomban vagyok. Elég nehéz napjaim vannak. Főleg a tegnapi. Nem tudom ,van-e értelme kiírni magamból. Mert mindenki azt mondja, ez a munka ilyen. Ezt kezelni tudni kell, ezt ott kell hagyni, ezt nem viheted haza,.

És?

Senki nem tudja, aki nincs benne, milyen érzés. Az állandó nyomor, reményvesztettség, menekülés a függőségekbe. Motiválni, elhitetni ,reményt adni, kezet nyújtani, felemelni, amikor nincsen hova. Nincsen alternatíva, nincsen kiút. A rendszer maga alá temet mindenkit, és ha egyszer belefutottál, nincs visszaút. Amikor tudod, te látod minden félelmét, belenézel a szemébe, és látod őt a hibáival, reményeivel, álmaival együtt, látod megtörve, látod betépve, látod ittasan. Látod rettegve, látod könnyek között, látod hitetlenül és látod az erőt is, amivel újra és újra szembenéz saját élete iszonyú árnyaival. Te látod őt ilyennek, nem koszosnak, büdösnek, haszontalannak, mint a társadalom legjava. Te látod benne az értéket, látod benne az embert. AZtán látod megtörni, látod összetörni, látod elmenni végleg, látod meghalni, látod a fehér arcát, a merev, fennakadt szemeit, látod a holttestet és látod, mit tesznek vele még holtában is. Látod, mennyire rohadt, mennyire elcseszett az egész, mennyire értelmetlen, mennyire nehéz. Látod, hogy mennek el, napról napra,egyre többen, egyre gyorsabban. És egyedül vagy.

 

 

 

Kibaszott egyedül.

Köszönöm szociális szféra. Köszönöm magába omló egészségügy. Köszönöm, elbaszott Magyarország, rengeteget tanultam tőletek. De azt mondom, ha ez a hely a saját mocskában fetrengve fog élve elrothadni, én akkor is itt leszek, és akkor is mindent megteszek majd azért, hogy akiknek a legnehezebb, egy picivel is könnyebb legyen. Egy perccel közelebb legyenek az álmaikhoz, egy pillanattal boldogabbak legyenek és egy percig érezzék, hogy ők is értékesek. Mindent meg fogok tenni., Akkor is ha fel kell gyújtani érte az egész kibaszott világot.

Mert én tudom, milyen rohadt egyedül, milyen, amikor nem hiszel magadban, nem hiszel senkiben és semmiben, milyen, amikor teljesen kiúttalannak, teljesen értelmetlennek tűnik minden. Én tudom, milyen érzés, ha nem számíthatsz semmire és senkire, még önmagadra sem.

Más utakon, más harcokat vívva, de végül mind ugyanoda jutunk el. Végül egyszer mind hazaérünk. Így vagy úgy. Ott foglak várni Téged is. :)

 

ui: Nem érdemes kattogni azokon, akik már elmentek. De megsiratni talán meglehet. Mindenki megérdemli, nem?

2017. július 10.

Semmi másra nem tudok gondolni. Látom lelki szemeim előtt azt az arcot, érzem ujjait a torkomra feszülni ,ahogy elszorítják a levegőt, érzem a pánikot a lelkemben, ahogy leszorított kézzel rúgkapálok. Érzem belül ezt a mardosó fuldoklást, ahogy nem tudok elmenni, nem tudok elfutni, nem tudok kilépni, és talán az egész ambivalenciája,hogy közben úgy teszünk, mintha meg sem törtélnne. Mintha ez az egész nem lenne rossz, normális volna, csak az ösztönök és a vágyak, pedig tudom, hogy ez csak birtoklás, tudom, hogy csak birtokba vesz. Nicns benne tisztelet, nincs benne megismerés, csak puszta állatiasság, ahogy használ engem.

Hogy hagyhattam, hogy ez megint megtörténjen? Miért nem tudom megvédeni magam? Csak szégyen van bennem, szégyen és fuldoklás. Érzem, hogy megint megbélyegeztek, pedig annyira szárnyaltam már. És mégis. Most törött szárnnyal porba zuhanok. Hogyhagyhattam? Miért maradtam? Miért teszem ezt magammal?

Mi ez egyáltalán?

Már az sem tudom mi a normális.

Téged is gyűlöllek érte. Mindenkit gyűlölök érte.

2017. június 29.
Önmagam

Felégettem a kapukat,

Ahogy te égetted a falakat,

Nincs bennem már több titok,

Csak a múlt fényes kristálya,

Megszilárdultak bennem a gondolatok,

Sósavba mártottam az érzéseim,

Most formátlanul lebegnem bennem.

Csak az ürességen túl látlak,

búra zuhan rám,

üvegfal mögé szorultam.

Te nem láthatsz engem,

hiába ítélkezel, távol van tőlem a világ zaja.

Csak a néma fuldoklásom hallatszik.

Elrejtették előlem a kulcsokat,

befogtam a szemem, íme, ez a Pokol,

a tornácon felgyújtották Istent és a halál csenget.

Elfeledtem régen, hogy miyle, ha rothadásra kelsz,

Elfelejtettem, hogy milyen, ha tükrök csaK torz képet mutatnak,

Ha nincs szilárd talaj,

Ha nincs idő, mely ne folyna el.

Körülvesz az elmúlás is és szeretném,

Ha ebben a csendes itt-maradásban úgy múlna el a fájdalom és a kétség,

A gyomorgörcs és a félelem,

Mint ahogy déli napon a boldogság könnyei száradnak fel.

Halvány csíkot hagyva a piros arcon.

S én összerakom magam újra,

Krisztályonként, gyöngyszemenként,

Újjászületek és felemelkedem.

S végre, évek múltán újra önmagam leszek.

2017. június 9.
Happy

Rengeteg negatív gondolattal, emlékkel, élménnyel, attitűddel találom szemben magam nap mint nap. Önmagamon belül is. Még a golffal kapcsolatban is. De minden egyes perccel egyre nagyobbra növök, mint a kis bimbó az ágon. Egyre hatalmasabb leszek és egyre megállíthatatlanabb. Tele vagyok energiával, szeretettel, erővel, pozitivitással. Csak kell még pár lélegzet, hogy mindezt átérezzem és elhiggyem, kell még idő, hogy másoknak is meg tudjam mutatni. Lassan, nagyon lassan végre minden egyenesbe jön. Évek óta most először érzem azt igazán, hogy haladok. Hogy az életemen, önmagamon dolgozom, hogy megyek az úton, és minden, amit teszek, végre igazán engem szolgál.

Még soha nem voltam ennyire boldog.

Lassan hazaérek, tudom. Érzem.

 

ui: Végre átaludtam az éjszakát ébredés nélkül. Több, mint egy hónapja nem volt ilyen. :)

2017. május 29.

Tűz vagyok. Lángoló, mindent felemésztő, vöröses ragyogás. Ha feltárom a lelkem, megéget mindent, elpusztítja a világot, felégeti a földeket. Ha szabadjára engedem, elég az egész világ.

Persze ezek csak látomások. Keresem a szenvedélyt, keresem mindazt, ami táplálja a lángom, s közben sorvadok.

De a célom, hogy megtaláljam az én szenvedélyem, mindazt, amihez nem kell másik ember, mindazt, amitől lángolhatok és közben nem égetek meg senkit, főleg nem magamat.

Szomorúság és fáradtság. Jelenleg csak ennyi.

2017. május 19.
gyors post

Mondanám, hogy az életem rendben van, de a morált nagyban rontja a közvetlen környezetem. A munkám, amit szeretek, de ami emgvisel és ami nap mint nap a szemem elé tárja Magyarország legsötétebb oldalát. hogy lehetne élhetőbb ez az ország? És most nem a politikáról bezsélek, hanem azokról a dolgokról, amik mindig az egyénen múlnak. Csak a panasz, csak a szomorúság, csak ez az elfolytott düh, amibe belefullad az ember szépen lassan.

Hogy lehet ennyire szeretni valamit, ami közben szépen lassan kiszívja az emebrből az energiát, ami megzabálja a lelket? Hogy lehet valakiben azt szeretni, amit egyben gyűlölünk is? Most egyedül vagyok, és minden egyes nap nagyon nehéz. Mindenhonnan az folyik, hogy az éelt csak párban szép, s közben a vágyakat meg fojtsuk el. Nem tudom megélni őszintén azt, amire vágyom, mert bűntudatot kelt bennem, annyi helyen az ellenkezőjét olvasom és látom. Frusztrált leszek egy esküvői fotón láttán, de nem azért, mert erre vágyom, mert családot akarok, hanem mert nem vágyom a monogámiára. Szeretném, ha azok a dolgok lennének természetesek, amik az ember természetes lényéből fakadnak. Attól vagyok ember, hogy vannak érzéseim, amelyeket tudok kezelni. De ez a folytogató nyomás, amikor mindenki megmondjam nekem, hogyan kellene élnem, hogyan kellene éreznem, hogyan kellene a boldogságot keresnem, mikor kellene jól éreznem magam. Annyira ritkán és annyira rövid ideig vagyok csak önmagam.

Én már nem akarok semmi mást, csak végre önmagamnak lenni. A nap minden percében.

2017. május 13.
visszatérő

Egy év...

Elfelejtettem, vagy inkább belefeledkeztem az életembe. Az idő összemosódott, valami őrült örvény magával ragadott, hogy megrágjon és kiköpjön. Most megint ott vagyok, ahol eddig, ahogy eddig. Nagyon akartam, hogy jobb legyen, hogy könnyű, hogy szép, hogy életszerű legyen az életem. Annyira akartam, hogy működjön, hogy működjek. Elfelejtettem, hogy nem hagytam időt magamnak a fejlődésre, az újjászületésre. Azt hittem, már az úton járok, de csak keresem továbbra is a kiutamat. Vajon ez már a fény az alagút végén, vagy csak valami délibáb csap be folyton?

A minap írtam egy novellát, de rájöttem, immár nem segít a régi sebek feldolgozásában, ha kiírom magamból az életem. Megint magam vagyok, mint mindig. Talán most jó így.

2016. március 23.
Vad Fruttik

"Lehunyom a szemem, többet nem nyitom ki
Tán olyan lesz az is, mint elaludni
Kérlek oltsd le a villanyt és én álmodom
Puha föld legyen a vánkosom
Velem lesz újra akit szerettem
Apám, Anyám, minden szerelmem
Halomban állnak a vágott virágok,
Ha nem kérek többé és nem kívánok
Idebent épp a semmi terem
De kiálts csak rám és én elhiszem

Ha tiszta szívvel nekilátok
Hegyek omlanak, s születnek óceánok

Lehunyom a szemem, többet nem nyitom ki
Tán olyan lesz az is, mint elaludni
Unt pillák alatt végtelen csillagködök
S a lelkek mind keringő üstökösök

S ha tiszta szívvel nekilátok
Hegyek omlanak s születnek óceánok"

2016. január 25.

Valami olyat keresek, ami nem létezik. Valami olyanra vágyom ,amit nem látok és nem érinthetek. Mindig azt kívánom, ami megkívánhtatlan, mindig arról álmodom, ami teljesíthetetlen. Az álmaim halálra gyötörnek.

2016. január 21.
Világgá szeretnék menni.